Mikor először találkoztunk még nagyon kicsi voltam. Felnéztem rád, mert erősnek és bátornak tartottalak. Te voltál az én hősöm! Mindig megvédtél és kiálltál értem.

Aztán szépen lassan felnőttünk. Ez a szoros kötelék, amit akkor barátságnak neveztünk, szerelemmé nőtte ki magát. Először észre sem vettem, hogy valami megváltozott. Akkor vettem csak észre, mikor levetted előttem a pólódat a strandon, s én elpirultam. Innentől pedig megindult az a bizonyos lavina. A gyermeki barátságból szerelem lett. Te megtanítottad nekem, hogy milyen az ha valaki szerelmes. Az érzés jó és rossz oldalát is  egyaránt megmutattad.

De most itt állok 15 évesen és nem tudok mit lépni. Két évvel ezelőtt kegyetlenül visszautasítottál. Most sem volt ez másképp, ám ezúttal reményt is adtál, hogy ne adjam fel. Akkor mégis miért mondtál újra nemet ha azt szeretnéd, hogy tovább küzdjek? 

Tudod, sokszor feltettek nekem egy kérdést, egy kérdést amire régebben sosem tudtam megfelelő választ adni. Azt kérdezték, hogy mit mondanák a gyermekkori önmagamnak. Tudod mit válaszolnék most? Azt, hogy szeressen téged teljes szívével és sose adja fel! Hogy mégis miért nem azt tanácsolom, hogy kerüljön el téged? Mert akkor sosem szereztem volna olyan szép emlékeket és perceket amiket az elmúlt évek alatt kaptam tőled! És tudod mit? Tovább fogok küzdeni, még akkor is ha már mindenki próbál lebeszélni róla! Mert én még hiszek a csodákban!

Az a rózsa, amely a viharban nyílik, a legszebb és a legritkább.

Kérlek ne mondj olyan butaságot, hogy ismersz. Mert tévedsz! Nem tudsz rólam semmit azon kívül, hogy hogyan viselkedek a közeledben. Kevered a viselkedésemet a jellememmel és nem akarsz megismerni csak mert azt hiszed, hogy már régóta ismersz.
Ám az imént olyan dolgokat mondtam neked amiket alig akartál nekem elhinni, hisz a viselkedésemből nem ez jött le neked. Azt hitted, hogy én egy erős, talpraesett, bátor és makacs lány vagyok. Ám a látszat sokszor csalóka.Ugyanis egyáltalán nem vagyok erős sem talpraesett. Engem is össze lehet törni, én is sebezhető vagyok ugyan úgy mint te! Én is tudok üvöltve sírni és a padlón feküdni, az én szívemet is darabokra lehet törni! Érted már, hogy miről beszéltem? Te csak azt látod, hogy hogyan viselkedek, míg a barátaim a lelkembe látnak. Ők látják, hogy mikor sírok belül miközben mosolygok. Látják a szememben a fájdalmat és a könnyeket amiket mások észre sem vesznek. Tehát, te nem ismersz és ha nem akarsz, akkor sosem fogsz.

Remeg a kezem akár a kocsonya.

A lábaim már képtelenek elbírni a súlyomat.

Földre rogyok és csak bámulok magam elé.

Képtelen vagyok felfogni azt amiket az imént a fejemhez vágtál.

Te csöndben, diadalittasan,hátat fordítva nekem, elsétálsz és vissza sem nézel rám.

Én csak térdelek a hideg földön és könnyes szemekkel nézem az egyre távolodó alakodat.

Kemény szavaid visszhangoznak a fejemben újra és újra.

Hirtelen minden emlékem eszembe jut - jó és rossz egyaránt - ám ez sem feledteti el velem az imént történteket.

Remegő lábakkal állok fel, kezemmel letörlöm a könnyeimet melyek idő közben megeredtek, s teszek egy félszeg lépést előre, majd még egyet. 

Reszketve iramodok neki, hogy utolérjelek.

Botladozva, de haladok a célom felé mely ott sétál előttem alig pár méterre.
Amint közelebb érek karjaimat a derekadra kulcsolom így kényszerítve a megállásra.

Így állunk pár percig, majd próbálod lefejteni a karjaimat a testedről ám én nem hagyom.

Mentőövként kapaszkodok beléd miközben újabb könnycseppek hagyják el a szememet ezzel eláztatva a pólódat.

Ám te erősebb vagy mint én - lelkileg és fizikailag egyaránt - így könnyedén lefejted a karjaimat.

Még egyszer rám emeled barnás-zöld szemeidet - amikben most mintha fájdalmat látnék - majd egy mondat hagyja el a szádat; Undorodom tőled! s újra elsétálsz, vagy talán elmenekülsz.

Ismét a földre löksz, ám most nincs több erőm felkelni....