A lábaim már képtelenek elbírni a súlyomat.
Földre rogyok és csak bámulok magam elé.
Képtelen vagyok felfogni azt amiket az imént a fejemhez vágtál.
Te csöndben, diadalittasan,hátat fordítva nekem, elsétálsz és vissza sem nézel rám.
Én csak térdelek a hideg földön és könnyes szemekkel nézem az egyre távolodó alakodat.
Kemény szavaid visszhangoznak a fejemben újra és újra.
Hirtelen minden emlékem eszembe jut - jó és rossz egyaránt - ám ez sem feledteti el velem az imént történteket.
Remegő lábakkal állok fel, kezemmel letörlöm a könnyeimet melyek idő közben megeredtek, s teszek egy félszeg lépést előre, majd még egyet.
Reszketve iramodok neki, hogy utolérjelek.
Botladozva, de haladok a célom felé mely ott sétál előttem alig pár méterre.
Amint közelebb érek karjaimat a derekadra kulcsolom így kényszerítve a megállásra.
Amint közelebb érek karjaimat a derekadra kulcsolom így kényszerítve a megállásra.
Így állunk pár percig, majd próbálod lefejteni a karjaimat a testedről ám én nem hagyom.
Mentőövként kapaszkodok beléd miközben újabb könnycseppek hagyják el a szememet ezzel eláztatva a pólódat.
Ám te erősebb vagy mint én - lelkileg és fizikailag egyaránt - így könnyedén lefejted a karjaimat.
Még egyszer rám emeled barnás-zöld szemeidet - amikben most mintha fájdalmat látnék - majd egy mondat hagyja el a szádat; Undorodom tőled! s újra elsétálsz, vagy talán elmenekülsz.
Ismét a földre löksz, ám most nincs több erőm felkelni....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése