Az a rózsa, amely a viharban nyílik, a legszebb és a legritkább.

Kérlek ne mondj olyan butaságot, hogy ismersz. Mert tévedsz! Nem tudsz rólam semmit azon kívül, hogy hogyan viselkedek a közeledben. Kevered a viselkedésemet a jellememmel és nem akarsz megismerni csak mert azt hiszed, hogy már régóta ismersz.
Ám az imént olyan dolgokat mondtam neked amiket alig akartál nekem elhinni, hisz a viselkedésemből nem ez jött le neked. Azt hitted, hogy én egy erős, talpraesett, bátor és makacs lány vagyok. Ám a látszat sokszor csalóka.Ugyanis egyáltalán nem vagyok erős sem talpraesett. Engem is össze lehet törni, én is sebezhető vagyok ugyan úgy mint te! Én is tudok üvöltve sírni és a padlón feküdni, az én szívemet is darabokra lehet törni! Érted már, hogy miről beszéltem? Te csak azt látod, hogy hogyan viselkedek, míg a barátaim a lelkembe látnak. Ők látják, hogy mikor sírok belül miközben mosolygok. Látják a szememben a fájdalmat és a könnyeket amiket mások észre sem vesznek. Tehát, te nem ismersz és ha nem akarsz, akkor sosem fogsz.

Remeg a kezem akár a kocsonya.

A lábaim már képtelenek elbírni a súlyomat.

Földre rogyok és csak bámulok magam elé.

Képtelen vagyok felfogni azt amiket az imént a fejemhez vágtál.

Te csöndben, diadalittasan,hátat fordítva nekem, elsétálsz és vissza sem nézel rám.

Én csak térdelek a hideg földön és könnyes szemekkel nézem az egyre távolodó alakodat.

Kemény szavaid visszhangoznak a fejemben újra és újra.

Hirtelen minden emlékem eszembe jut - jó és rossz egyaránt - ám ez sem feledteti el velem az imént történteket.

Remegő lábakkal állok fel, kezemmel letörlöm a könnyeimet melyek idő közben megeredtek, s teszek egy félszeg lépést előre, majd még egyet. 

Reszketve iramodok neki, hogy utolérjelek.

Botladozva, de haladok a célom felé mely ott sétál előttem alig pár méterre.
Amint közelebb érek karjaimat a derekadra kulcsolom így kényszerítve a megállásra.

Így állunk pár percig, majd próbálod lefejteni a karjaimat a testedről ám én nem hagyom.

Mentőövként kapaszkodok beléd miközben újabb könnycseppek hagyják el a szememet ezzel eláztatva a pólódat.

Ám te erősebb vagy mint én - lelkileg és fizikailag egyaránt - így könnyedén lefejted a karjaimat.

Még egyszer rám emeled barnás-zöld szemeidet - amikben most mintha fájdalmat látnék - majd egy mondat hagyja el a szádat; Undorodom tőled! s újra elsétálsz, vagy talán elmenekülsz.

Ismét a földre löksz, ám most nincs több erőm felkelni....

* Fáj, igaz? A fájdalom belülről emészt fel és méregként árad szét a testedben. Rettegsz, igaz? Rettegsz attól, hogy örökre elveszíted és többet nem látod. Nem akarod elfogadni, hogy nincs kiút. Küzdesz, harcolsz, de semmi értelme és ezt te jól tudod. Mégis tovább harcolsz. *

Egyszer megkérdeztem a szívemet és az agyamat, hogy mit tegyek.
Így felelt az eszem:
- Hagyd abba! Nem éri meg! Ne küzdj tovább, inkább add fel, mert nem éri meg.
Ezt válaszolta a szívem:
- Harcolj a végsőkig! Menj tovább és ne add fel!Menni fog ha kitartó vagy és bár most fáj, de lesz ez jobb is!
Mind a ketten más-más tanáccsal láttak el és ez összezavart.

Nehéz végignézni azt, hogy az amit látsz lassan emlékké válik és soha többé nem élheted át ugyan úgy még egyszer. Mert bár újra és újra elmehetsz arra a helyre, mégsem lesz ugyan olyan mint akkor, mikor először voltál ott. Soha többé nem élheted át azt a varázst és érezheted azt, mit akkor éreztél.

*Legyünk csak barátok* Mondani könnyebb, mint teljesíteni. Nem lehetsz valakinek csak a barátja akibe valaha szerelmes voltál. Az idő múlásával persze ez a szerelem elhalványulhat, de nem szűnhet meg. Mindig szeretni fogod és sokkal jobban fogsz hozzá kötődni mint egy baráthoz, ugyan akkor nem fogod érezni azt a maró és fájó érzést mikor mással látod kézen fogva az utcán. Nem fog úgy fájni, de szomorú leszel, mert ő boldog nélküled, míg te még mindig kötődni fogsz hozzá, bármennyire is küzdesz ellene.